-Hé, testvérem,
figyelj már! Dobj már meg egy szál cigivel, léccives!
Magas, tagbaszakadt, ködös tekintetű figura próbál
megállítani a jól bevált dumával a Tűzoltó téri buszmegállóban. külseje
rendezetlen, feje tar kopaszra nyírva. Amennyiben a tipikus „ELŐTTE – UTÁNA”
drogprevenciós plakátoknak létezne egy közbülső szakaszt bemutató, a végső
stádiumba történő eljutás folyamatát ábrázoló periódusuk, akkor valahogy így
tudnám elképzelni az azt szemléltető képről visszaköszönő egyént. Ezt az embert
cseppet sem nevezném olyan alkatnak, akit szeretnék a testvéremnek tudni, vagy úgy
egyáltalán bármiféle rokoni kapcsolatot szívesen ápolnék vele.
-Bocs, ne haragudj,
nem dohányzok!
Terelem le a pofátlanul aurámba mászó kérdést és amilyen gyorsan
csak lehet, már sétálok is tovább előre betervezett útvonalamon. Egyébként is
sietek, késésben vagyok egy előre régen megbeszélt, fontos találkozóról. A
hátam mögül még néhány hangos, méltatlankodó kifejezést kapok kíséret gyanánt,
ám ez már nem érdekel, a hitetlenkedést és a válogatott sértéseket ugyanis
elnyomja a megállóba éppen beérkező helyi járati busz öblös motorzaja. Az
úttesten átérve körbenézek és a látványra ami elém tárul, nem éppen mondhatnám,
hogy szívderítő.
Amikor legutóbb gyalogszerrel tartottam hazafelé ugyanezen
az útvonalon (ami ugyebár történetesen a belvárosi sétálóutca folytatása) utam
során tizennégy üres ingatlant számoltam össze, köztük lakóházakat,
üzlethelységeket, egy egykori orvosi rendelőt , egy teljes iskolaépületet és két,
valaha szebb napokat is megélt szórakozóhely lassú pusztulásnak átadott,
szomorú maradványait. Azóta valamicskét változott a helyzet, nyílt ugyanis az
egyik megszűnt kisbolt helyén egy új használtruha-üzlet, és két temetkezési
vállalat is az utcába költözött, persze csak a miheztartás végett, hogy az
ember mégis tudja merre jár, hol a helye. Szemetet hord a szél, málladoznak a
falak, össze-vissza van firkálva ilyen-olyan kriksz-krakszokkal minden második
ház oldala. Mindez alig pár méterre a Széchenyi utca elejének vidám
forgatagától, ahol az éttermek kitelepült asztalainál önfeledt lengyel turisták
iszogatják frissen vásárolt esernyős koktéljaikat és tömik magukba az aranyáron
mért, gyorsfagyasztott alapanyagokból készült ételek íncsiklandozó kavalkádját.
Nem vagyok én irigy, ne értsen félre senki. Legalább ennyi
élményük legyen, ha már úgy döntöttek ide látogatnak, erre az egész belváros
hónapok óta úgy néz ki, mintha ufótámadás érte volna, vagy legalábbis egy becsapódó
meteor sújtotta katasztrófaövezet lenne. Azzal is tisztában vagyok, hogy a
turizmus szép kis summát hoz a városnak minden évben, ezért is fontos a
városrehabilitáció éppen zajló, idegőrlő tevékenysége, ellenben abban már nem vagyok száz százalékig biztos, hogy ami jelenleg rendíthetetlenül épül és szépül
az miattunk történne. Hogy majd nekünk lesz jobb egyszer ettől az egésztől.
A tervek szerint hamarosan átadásra kerül a megújult Dobó
tér, nemsokára járható lesz a hónapokig feltúrt állapotban lévő, porban
fürdetett és sárban áztatott belváros. Szép lesz, steril és teljesen
EU-konform. Már csak akkor lehetne modernebb, ha a néhány megmaradt barokk
épületet is eltúrták volna a francba, és helyettük kaptunk volna vasbetonból
felépített, üveggel és műanyaggal bevont futurisztikus falansztereket. Most már
persze mindegy, a lényeg az, hogy hamarosan javarészt olyanok leszünk mi is,
mint bármely más, normális európai település. Szépen, lassan (de annál
biztosabban) kezdünk felzárkózni a nagybetűs Nyugathoz, belemosódunk a mindenki
által áhított és ajnározott képbe, onnantól kezdve pedig nem lesz, nem lehet
több problémánk. Hiszen beolvadni jó.
Na persze azt ne várjuk, hogy majd egycsapásra javulnak az
életkörülmények, vagy épp varázsütésre
több munka terem csak úgy a föld mélyéről. Ez az istenverte, lepukkant dzsánki ugyanis ugyanígy itt áll a
buszmegállóban, nyújtja felém mocskos markát, és fenyegetően vágja fejemhez,
hogy nagyon jól tudja azt, hogy én valójában dohányzom, csak túlzottan sóher
vagyok ahhoz, hogy adjak neki egy rohadt szál cigarettát. Pedig évekkel ezelőtt
leszoktam. Habár néha elgondolkodom azon, hogy újra rá kellene gyújtani, mert itt
úgyis csak megdögleni lesz érdemes lassan. Szomorú, de ez van.
Ez az egész hely nem más, mint egy látszatbirodalom, egy
modern Patyomkin Európa szívében. Szépül a belváros, épül a renomé, én meg
örülhetek annak, hogy nem késelnek meg egy rohadt szál cigiért a
buszmegállóban. Tavaly két ismerősömet is érte rablótámadás, az egyikőjüket
innen alig háromszáz méterre verték félholtra egy sötét hajnalon, míg egy
másikat a város szívében vertek fejbe a leszálló éj leple alatt. Nem baj, a
lényeg az, hogy újrakövezték a Dobó teret, meg hogy van egy összképbe gyakorlatilag
beilleszthetetlen, alig használt parkolóházunk a piaccsarnok tövében. Óriási szükségünk
volt már rá, köszönjük szépen!
Nem csoda, hogy fiatalok és idősebb, agilis polgárok
egyaránt fejvesztve menekülnek innen. Hiába vagyunk az ország egyik legszebb,
legvonzóbb , illusztris történelemmel felvértezett vidéki városkája, ha
egyszerűen annyi a fontos hogy korszerűek, hogy modernek és Európa-kompatibilisek
maradjunk. Hogy mégtöbb turista költse nálunk önfeledten a súlyosabbnál
súlyosabb pénzösszegeket. Túl kellene végre látni a belváros álságos
csillogásán és eljutni az északi lakótelep cukormázas rózsaszín festékkel
bevont, rothadó betoncelláin, aztán mérlegelni, mégis mi lenne a legjobb
döntés, ami talán előre mozdíthatná a valóban itt élő, lélegző, robotoló embertömeg
életét és nem napról napra a bizonytalanságban dagonyáztatna tízezreket. El
kellene gondolkodni, hogy valóban fontos volt-e nekünk egy steril műkővel
kirakott, végletekig modernizált főtér, vagy pedig célszerűbb lenne azzal
foglalkozni, hogy a fiatalok és munkaképes felnőttek minél kisebb számban
hagyják el otthonukat és keltsék tovább rossz hírét lassan amúgy is
meglehetősen kétes megítélésű városunknak. Mert ugyan a negatív reklám is
reklám a javából, ellenben a kilátástalanság, a szegénység, meg a bűnözés
egyáltalán nem jó cégér egyetlen településnek sem. Egy olyannak pedig, ami az
ezerötszázas években az ország utolsó védőbástáyájának kiálthatta ki magát, meg
pláne nem.
Szórakozás Egerben? Vagy egyáltalán aggodalmak nélküli,
gondtalan élet? Menj már… Örülj, ha a Tűzoltó téren bandázó rosszarcúak nem
verik ki a szart is belőled azért, mert nem voltál hajlandó nekik cigit adni,
mikor ők szépen kérték és még testvérükké is fogadtak… Hát hová tűnt belőled a
régi, jó közösségi szellem, apám!? Ez itt az európai kultúra utolsó védőbástyája,
ami réges-régen elveszett. Ez itt már évtizedek óta a nagybetűs kelet, az
ország hamisan csillogó csúcsdísze, a modern idők látszat-városa. Üdvözlünk
Patyomkinban, reméljük van elég pénzed, ugyanis hamarosan megújul a belváros,
és lesz bőven látnivaló!
dr.gonzo